Mottó:
“A magyar nóta szeretete összetart minket határon belül és kívül. Mit tehetnénk érted? címmel szeretnénk Önökkel mindig együtt lenni, énekelni, és egy olyan magot szárba szökkenteni, melynek segítségével mindig megtaláljuk az egymás felé vezető utat. (…) Köszönetet mondott nem csupán azoknak, akik közreműködtek a forró hangulat megteremtéséhez, hanem természetesen a publikum tagjainak is, azoknak „a sok aligból” élőknek, akik eljöttek, és kenyér helyett szombat este a kedvenc zenéjükből táplálkoztak, mert a magyar nóta hungarikum, és ebből fogyasztani mennyei érzés”.
Tisztázzunk már valamit, egyszer és mindenkorra. Bár tudom, éppen azok nem fogják ezt a bejegyzést olvasni, akikhez tulajdonképpen szólnék.
Így nem marad más, csak, hogy egyetértő lájkokban reménykedjek, egy nagy közös online bólintásban, egy-egy kommentszerű megállapításban, hogy ez így igaz – letettem én már ugyanis arról, hogy valamiféle egységes, erős fellépést várjak el a közvetlen közelemben élő írástudóktól.
Sőt, lassan már abban is kételkedem, hogy létezik-e egyáltalán az a bizonyos írástudók felelőssége, s ha igen, akkor vajon én vagyok-e a vak, hogy ebben a hírfolyamnak nevezett véleménydömpingben egyre ritkábban látok hiteles véleményvezéreket. Megjelent viszont egy új faj, a hírbetyár, akik egyre-másra beböfögik magukat információforrásainkba, kijátszva hírtereink alvó kapuőreit.
A hírbetyár alfajai között találjuk az újkrónikásokat. Legalapvetőbb jellemzőjük az online képszerkesztő applikációkkal készített virágkoszorúval, pezsgősüveggel avagy naplementével díszített profilfotó, a múltba révedő tekintet, az időnként fel-felerősödő lokálpatriotizmus, illetve a magabiztos fellépés – kiváltképpen az emlékezetpolitikát illetően.
Az újkrónikások többnyire falkában élnek, olyan Facebook-csoportokban, amelyek neveikben valamiféle bárgyú nosztalgiát idéznek. Igen nagy az információéhségük, és bár a közvélemény mindenevőként tartja őket számon, néhány dolgot képtelenek lenyelni: például a szépirodalmat, a véleménykülönbséget, illetve azt, ha másvalakinek van igaza.
Az újkrónikás az egyszerű ember perspektívájából szemléli a történelmet. Ezzel alapvetően semmi baj nem lenne, de ezek a többnyire magántörténelmi eszmefuttatások nem tudnak sem oral history-ként működni, hiszen mesterkéltségüknél és szűklátókörüségüknél fogva mindennemű kontextusról leválnak, de még városi legendának is igencsak laposak.
Ami nekem megmosolyogtatóan naiv, az másnak tényszerű valóság, hiszen nem egyszer megtörtént már, hogy az újkrónikások szövegeléseit napilapok hitelesítik azzal a gesztussal, hogy helyet adnak ezeknek a blődségeknek hasábjaikon. Azt hinné az ember, hogy Parti Nagy Lajos hekkeli oda ezeket a kétes magyarsággal odarittyentett szövegeket, dehát az kifinomult ízlés lenne, kérem szépen, annak pedig a legritkábban találunk helyet a hétköznapokban.
Mert az újkrónikás rittyent, ahogy mondom- hétfőn ritty! másfél flekk egy szerzetesrend tündökléséről és bukásáról, szerdán ritty! kettő színháztörténetből – és mindezt úgy teszi, olyan hangon, hogy azt a nép egyszerű fia is értse, azaz mindent csak problémafelvetés-mentesen!
Ne haragudjon hát az olvasó, hogy most a következő megállapítást kell leírnom: az, hogy a váradi színházi közönség operettközönség, az a kijelentés semmiben (értsd úgy: hatásmechanizmusában és felépítésében) sem különbözik attól, amikor azt mondjuk, a cigányok lopnak.
Egyrészt, végtelen nagyképűségről tanúskodik: mintha az állító újkrónikás ismerné a nagyváradi közönség egészét. Ő maga nem jár színházba, de pontosan ismeri annak működését, aktuális kihívásait, a nézők igényét, bláblá (mindent is!).
Másrészt pofátlanul megszüntet kontextusokat: elfelejt szólni erről-arról. Például, hogy a századelőn működő színház gazdasági konstrukciójából kifolyólag kénytelen felvenni a versenyt a kabaréfelhozatallal, illetve a mozik által kínált pikánsestélyek dekadens finomságaival. Az újkrónikás nem szereti az árnyalatokat, úgyhogy nem szól arról a részletről, hogy a korabeli publicista elkötelezett híve volt – hirdetője és alkotója egyaránt – a minőségi, haladó szellemű színháznak (példaképek – kinek?).
Arról is mindig elfelejt szólni, hogy mi a kontextusa az ötvenes-hatvanas évek operettsikereinek: pedig, ha valóban akkora tudós, mint amilyennek állítja magát, könnyen utánanézhet, hogy a szocialista propaganda által meghatározott repertoárban egyedül az az évi egy-két műsorra tűzött zenés előadás jelentette a felszusszanást a partizánsztorik és munkásballadák között. Következésképpen az operettkultuszt nem a közönség igénye hívta egyedül életre, hanem elsősorban az alternatíva-nélküliség.
Így a műfaj nagyváradi utóéletének elutasítása és igazi ízléstelensége nem abból fakad, hogy az operett eleve tűzre való, hanem abból, hogy mindazok, akik minduntalan számon kérik ezt (és csakis ezt)a hagyományt, azok tulajdonképpen ugyanúgy nem vesznek tudomást az alternatívákról, sőt, kortárs káderekként az alternatívák megszüntetéséért kardoskodnak.
Nem az az ízléstelen az operett- és nótaestekben, hogy otthonról hozott perzsaszőnyeget tesznek a cimbalom alá, vagy bóvlimagyarba öltöztetett fiatal lányokat állítanak a színpadra élődíszlet gyanánt, hanem az, hogy az emelt jegyáron értékesített produkciókat a magyarság megmaradásáért tett jótétemény álságosságába csomagolják.
Mit mondjak, az a közösség, ami ezt a hamisságot megtűri, az meg is érdemli, hogy identitását, illetve annak elemeit ilyen szemtelenül áruba bocsássák.
Amit kaptam, amit adok 