Éjfél előtt arról, amihez jobban értek

Amióta színházban dolgozom, ritkán tudok magánemberként felszólalni a színházat érintő dolgokban. Ritkán írok beszámolót, kritikát egyáltalán, sőt: a könyvrecenzió is komoly etikai dilemma elé állított. Marad a szépirodalom (erre még ritkábban van időm), vagy maradnak azok a szövegtípusok, amelyekben tényszerű adatokra támaszkodva tudok egyenlő távolságot tartani.

A Nagyváradon kibontakozó színház-ügy azonban nem hagy nyugodni. Véleménynyilvánításomat két dolog akadályozza: egyrészt a színházban betöltött feladatköröm hitelteleníti mindenféle megszólalásomat, másrészt ízlésekkel vitatkozni meddő, de finoman szólva is hálátlan dolog. Maradok tehát annál, amihez én jobban értek – a bábszínháztörténetnél; azt pedig már a nézőre bízom, hogy hogyan olvassa az alábbi szöveget: értekezésként, glosszaként vagy példázatként.

A nagyváradi Állami Bábszínház alakulástörténetéről való diskurzusban semmiképpen sem tekinthetünk el a helyi felnőttszínházi tendenciáktól, annál is inkább, mert az államosított bábjátszás korai időszakát alapvetően meghatározta a Nagyváradi Állami (Magyar) Színháztól való gazdasági (és nemcsak) függés. Az Állami Bábszínház első teljes évadának ünnepi megnyitója nem véletlenül esik egybe a váradi kőszínház megnyitásának ötvenedik évfordulójával. A korábban kevésbé ismert műfaj ilyen jellegű legitimizálása a szovjet propaganda mítoszteremtési stratégiájának eszköze, amelynek sajátos diskurzusát új hősök és új ünnepek alakítják. Ez a “civilizációs” törekvés egy mérnöki pontossággal megrajzolt rendszer alakját ölti, amelyben mindennek precízen meghatározott helye van- így törvény szentesíti azt is, hogy a bábszínház az ifjúság szocialista szellemben való nevelésének eszköze, illetve, hogy a felnőttszínházat csak és kizárólag 7 éven felüliek látogathatják.

(A korabeli törvények természetéhez persze az is hozzátartozik, hogy a bábszínház fél évig ex lex működik, határozat csupán 1950 júliusától szentesíti a társulat létrejöttét, holott addig már csaknem 17 bemutatón van túl a javarészt amatőrökből álló trupp.)

A bábszínház lehetőségeire hamar ráérez a nagyváradi közönség: a Fáklya 1953-ban arról számol be, hogy egy, a Lemnul Szövetkezetben tartott sikeres Télifa-ünnepélyt követően, a közönség kérésére, a bábszínház felnőttelőadást tűz műsorára – Molière Botcsinálta doktorát. 1954-ben a Béke csillaga című Ligeti Herta-darab, valamint a János vitéz arat hatalmas sikert a nézők körében; a Kacsóh-féle daljáték bábszínpadi változatának 150. előadását például az Înfrățirea Szövetkezet díszzászlóval köszönti.

A bábszínház felnőttelőadásai valósággal elhódították a felnőttszínház nézőit, mindeközben ugyanis a felnőttszínpadi repertoárt tanulságos szovjet élettörténetek töltötték meg. A “levegőt” néhány klasszikus, valamint az évente műsorra tűzött egy-két zenés vígjáték / operett jelentette, amelyek aztán a nyári évadok alapjait alkották.

(Innen is látszik, hogy a híres váradi operettkultusz szocialista örökségünk része, és részben a háborús idők lelkesítő színházának nosztalgiájából, illetve sztereotípiájából táplálkozik. A színházterem adottságaival kapcsolatosan pedig már az építés korában is kifejtik, hogy nagyszabású zenés előadásra, legyen szó operáról vagy operettről, méreténél és felépítésénél fogva sem alkalmas)

A nagyváradi bábszínház történetében az igazi nagy áttörést az 1955-ös év hozza el, amikor is váradra szerződik Kovács Ildikó, aki magával hozza Fux Pál tervezőt is. Kettejük munkássága nyomán egy progresszív, nemzetközi szinten is jegyzett bábszínház képe bontakozik ki, amely műsorpolitikájának gerincét elsősorban a felnőtteknek szóló bábelőadások alkotják.Kovács Ildikó rendező és Fux Pál képzőművész gyökeresen újították meg a bábszínház formanyelvét, és szakítottak azzal az irányzattal, amely az élethűséget követelte meg az előadás minden szintjén. Műsorpolitikájukban egy fejlődő intézmény képét mutatták: kortárs művekhezés a világirodalom klasszikusaihoz egyaránt nyúltak, a képzőművészeti kivitelezettség forradalmiasításán túl egy egyedi nyelvezetet hozva létre.

A bábszínház célját Kovács Ildikó ekképpen fogalmazza meg: „A báb bábvoltának tiszteletbentartásával, a zene s a képzőművészet alkotó elemként való hasznosításával, tömör, stilizált, ugyanakkor játékos produkciókkal próbálja nevelni gyereknézőit, szórakoztatni, javítani felnőtt látogatóit”.

A “lelkes együttes új útra lépett”, számol be a Fáklya, amely utat a Szarvaskirály, a fesztiváldíjas Don Quijote, a Három bábparódia, valamint a nemzetközi bábszemlén szintén díjazott Emberke, óh! bábpantomim jelöl ki, és amelyet az első romániai bábopera, a Csehov-emlékév előadásai, valamint a Három bábpantomim folytatnak a hatvanas években.

A fesztiválszereplések országosan és nemzetközi szinten is ismertté tették a nagyváradi társulatot, illetve annak fiatal rendezőnőjét és tervezőjét. Kovács Ildikó 1958-as távozását követően Fux Pál személyében új társulatvezetőt kap az intézmény, amely az alkotás egyre szűkülő terében is képes megőrízni vezető szerepét.

A különleges bábszínházi formákkal (pl. bábpantomim, tárgyanimáció) való kísérletezést a nézőszám gyarapodása igazolja; az intézmény növekvő fontosságát mutatja ugyanakkor, hogy Mészöly Miklós Embekre, óh! című szövegét (az előadás az emberi élet útjának allegóriája tárgyanimáció formájában) hatósági nyomásra csupán Moment cím alatt, egy romantikus rémparódiát követő második felvonásként engedik játszani, illetve szerepeltetni a bukaresti a nemzetközi bábfesztiválon.

Kovács Ildikó távozása után egy időre megszakadni látszik a felnőttelőadások hagyománya. A Fáklya arról számol be, hogy a fenntartó hatóságok szerint a bábszínház nem fordít kellő hangsúlyt a gyermekek szocialista szellemben való nevelésére. Az  alapvető feladatokhoz való visszatérés jegyében a következő néhány évadban visszalépés tapasztalható, amely jelentősen lelassítja a fejlődést, és gyakorlatilag megpecsételi a bábszínház további perspektíváit. A hetvenes években az alapemberek közül többen, köztük Fux Pál is távozik az országból.

A fél évszázados színház mellett nevetségesen kicsinek tünhetett Farkas Adél tanítónő azon törekvése, amely megalapozta az ötvenes évek végén aranykorát élő állandó váradi bábtársulatot. A folyamatos költözések, a színházzal szembeni kezdeti kiszolgáltatottság (a bábszínház 1952-ben lett önálló költségvetéssel rendelkező intézmény), a képzés, valamint a műfajjal kapcsolatos elméleti alapok hiánya ellenére is Nagyvárad az erdélyi bábjátszás olyan műhelyévé nőtte ki magát, amely bátor műsorpolitikájával országos tendenciákat hívott életre, és amely valós alternatívát nyújtott a kor átpolitizált felnőttszínházával szemben.

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s